Sokszor láthatunk, hallhatunk manapság gyönyörű szólamokat arról (főleg a baloldalról...) mennyire üdvös lenne az ország számára, ha politikusaink végre összefognának egymással, hogy minnél előbb kilábaljunk ebből a kettős (egyébként politikai és gazdasági) válságból. Csakhogy, ahogy mondani szokták, magyar a magyarral nem sűrűn fog össze, ilyen-olyan okokból. Történelmünkben is meglehetősen gyér számú összmagyar egységesülés létezett, 1848/49 talán az egyetlen kivétel. A magyarság számára általában kétféle lehetőséget kínált fel a Gondviselés (István-Koppány, kereszténység-pogányság, Álmos herceg-Kálmán király, Szapolyai-Ferdinánd, Habsburghűség-Habsburgellenesség, kurucok-labancok, Széchenyi-Kossuth, '48 -'67, Tisza István-Károlyi Mihály), nem vagyok meggyőződve arról hogy mindig a jobbikat választottuk, visszacsinálni azonban nem tudjuk (nem is lenne sok értelme). Bennünk magyarokban, az az igazság, sajnos ez kódolva van. Bár a mai viszonyok között én speciel nem látok okot az összefogásra sikkasztókkal, csalókkal és hazudozókkal, valamint egy olyan párttal, amelyiknek a szóvivője saját magát hívő kereszténynek feltűntetve melegfesztiválokon éli ki magát, egy kis marihuánával megspékelve.
Persze tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a megbukott baloldal miért hangoztat ilyen szólamokat; lépjünk fel közösen a radikálisokkal szemben, védjük meg közösen a demokráciát etc. 1989/90 óta nem változott a forgatókönyv, mentsük át magunkat egy következő rendszerbe, hangoztassuk hogy mi már szociáldemokraták vagyunk, kikérjük magunknak ha lekommunistáznak, vagy megszeppenünk ha valaki netalán a kommunizmus által elkövetett bűnöket eleveníti fel. De nem dőlünk be. És a kreálmányának se.
